Férfi hálószoba titkok egykor és most
Bár manapság sokan ejtenek szót a férfi alsónemű divatról, azonban kevesen tudják, hogy bizonyos hálószobában viselt ruhadarabok, kiegészítők még most is kaphatók, sőt még divatosak is! Ez is remek bizonyítéka annak, hogy a hagyomány és a praktikum olykor kéz a kézben járnak. Amit még dédapáink, vagy akár jóval távolabbi férfi őseink hordtak nem biztos, hogy elavultnak, ódivatúnak kell tartani. Sőt, a különféle divathullámoknak köszönhetően mindig újraéled egy-egy praktikus, ámde különleges darab!
Éppen ezért ennek a cikknek a keretén belül betekintünk a férfiak intimebb öltözködési darabjainak fejlődésébe, valamint közben megnézzük milyen aktualitásokra érdemes figyelni.
Férfi alsóneműk
Kezdjük is rögtön az alsóbb rétegekkel. A férfi alsónemű története gyakorlatilag az őskorig nyúlik vissza. Az első „alsó” gyakorlatilag az egyszerű, bőrből készült ágyékkötő volt. Eleinte kizárólag vadászatok idején használták a férfiak, kényelmi okokból. Ám a férfi alsónemű valódi története Egyiptomban kezdődik, ahol már hétköznapi viseletként is hordták az ágyékkötőket. Az egyiptomiak utáni évezredekben világszerte számos kultúra kezdte el használni az ágyékkötőt Japántól a dél-amerikai indiánokig. A későbbi korokban a férfi alsóneművel kapcsolatos újítások legtöbbször szintén a praktikumot szolgálták, azonban sokszor megjelent a társadalmi státusz kifejezése és az esztétikum iránti igény is.
A mai értelemben vett férfi alsónemű története Európában, a lovagkorban, pontosabban a XIII. században kezdődött. Ekkor jelent meg a maihoz sok szempontból hasonló férfi alsónadrág, alsógatya, amit ebben az időszakban már a legtöbb férfi viselt, társadalmi státusztól függetlenül.
A XVIII. századra az alsóneműk hossza megnőtt és a térdig érő darabok lettek a legnépszerűbbek. A férfiak alsóneműje ekkor vászonból, a tehetősebbeké selyemből készült, kézzel varrott volt és elöl gombolódott.
A férfi alsónemű története az ipari forradalmat követően komoly fordulatot vett. A gépesített ipar, jelen esetben a varrógép megjelenésével ugyanis elindult hódító útjára a modern alsónemű. A 19. század elején elterjedt az úgynevezett union suit, ami egy hosszú ujjú, bokáig érő piros kezeslábas volt. A Union Suit egészen az 1930-as évekig divatban maradt.
A kezeslábasok az évtizedek múlásával egyre rövidebbek lettek, majd elkülönültek egy alsó és egy felső részre. Leginkább a sportolóknak gyártott kényelmesebb viseletek hatására.
A második világháború utáni nagy gazdasági fellendülést hozó időszakban egyre több és szélesebb igény jelent meg a férfi alsóneműkkel kapcsolatban is. Új formák, szövetek jelentek meg és általánosságban az alsóneműk szűkebbé váltak.
A pizsama
A pizsama kifejezés a hindi pijamah (egyesek szerint „pae jama” vagy „pai jama”) szóból ered, amely lefordítva talán lábruházatot jelent és a 13. századi oszmán birodalomig vezethető vissza. A pizsamát az európaiak úgy hozták divatba, hogy egzotikus nappali ruházatként hordták. Általában úgy tartják, hogy a pizsamát 1870 körül vezették be a nyugati világba, amikor a brit gyarmati lakosok, akik a hagyományos hálóing alternatívájaként fogadták el, visszatérésük után tovább használták a ruhadarabot. A 19. század végére a pizsama kifejezést egy kétrészes ruhadarab leírására használták. Ez jelentette mind a pizsama nadrágot, mind a hozzájuk hordott kabátszerű felsőt.
1902-re a férfi pizsamák széles körben elérhetőek voltak a hagyományosabb hálóingek mellett, és mivel olyan szövetekből is gyártották őket, mint a flanel és a madra elvesztették egzotikus jelentésük nagy részét. A mai értelemben vett pizsama viselése valóban csak a 20. században lett népszerű igazán.
Érdekes kiegészítők, amelyek ma is kaphatók
Újra divat a bajusz és a szakáll, az pedig nem árt, ha az arcszőrzet rendezett és jól ápolt. Mi sem biztosítja ezt jobban, mint egy szuper bajuszkötő. Bizony, nemcsak dédapáink hordták ezt az igen érdekes hálószobához köthető kiegészítőt, most is lehet színes és divatos bajuszkötőket kapni.
De lássuk a rövid történetét is ennek a békebeli „ruhadarabnak”. A 19. században Magyarországon igen elterjedt volt a harcsabajusz és a pödrött bajusz, ez utóbbit faggyúval bekenték, majd zsinórral pödörték, ami nem kis vesződséggel járt. A bajuszkötő Korényi Endre zilahi fogtechnikus találmánya volt 1896-ban, amelyet szabadalmaztatott is. Használata egyszerű volt: lefekvés előtt kellett felkötni, miután a férfiember a bajusz mindkét felét ízlése szerint gondosan felkunkorította. A bajuszkötőt a korabeli lapokban éppen úgy reklámoztak, mint manapság a kozmetikai eszközöket.
Egy másik érdekes, ám igen praktikus férfi kiegészítő a zoknitartó, amely szintén a mai napig kapható. Ez egy olyan, rugalmas anyagból készült ruházati cikk, amelyet az alsó lábszárra, a térd alá csatolnak, s lecsüngő tartójához hozzákapcsolják a zokni felső végét, hogy ne csússzon le. Gyakorlatilag olyasmi, mint egy női harisnyatartó, csak kisebb méretben. Mivel jól tartja a zoknit, így az nem csúszik le, nem harmonikázik a nadrág alatt, sőt nem lóg ki viselőjének meztelen lábszára – ezt ugyebár igencsak tiltja az etikett és az általános férfidivat is.
